Interjú Lancsák Zsófia költővel, tanárral a Benkő István Református Általános Iskola és Gimnázium 2021. Krétaforgató díj nyertesével elismerésről, tanításról, költészetről.
Pause tisane: Meglepődtél azon, hogy megkaptad a Krétaforgató díjat, és mit éreztél, amikor elhangzott a neved?
Lancsák Zsófia: Nem régóta vagyok az iskolában, ezért nem számítottam rá. Inkább a kollégák közül szurkoltam néhánynak. Úgy véltem, hogy még a gyerekek sem ismerhetnek mélyen. Viszont belegondolva, sok diákot tanítok, szinte a teljes gimnáziumot a nyelvtan miatt. Nehezítő körülmény, hogy rengeteg órám van idén, ami miatt sokszor merült fel bennem, mennyivel jobban is lehetne csinálni ezt a munkát, ha több időm lenne. Ezért nagy hálát éreztem a szívemben, sokat számít a pozitív visszajelzés. Szinte mindenki elbizonytalanodik, hogy ezen a pályán hogyan állja majd meg a helyét, úgyhogy jó tudni, a gimisek ennyire meg tudtak szeretni. De annak is örültem, hogy egyáltalán ilyen az iskolánk. Ebben a támogató közegben lehetünk, vannak díjak, visszajelzést kapunk, értékelik a munkánkat.
Pt: Meg tudnád nevezni azokat a konkrét tanári teljesítményeidet, képességeidet, amelyeknek a díjat köszönheted? Illetve el tudod képzelni, a gimisek miért döntöttek így?
LZs: Tanári képességként mindenképpen a motiválást említem. Próbálom pontosan ugyanúgy visszajelezni a munkájukat, ahogyan most ők az enyémet. Akár írásban is hosszan értékelek egy-egy fogalmazást, hogy jól megértsék, mi van a jegy mögött. A 11. évfolyamban most a retorikát tanítottam, és az ezzel kapcsolatos szövegalkotásukat írásosan, kifejtően jeleztem vissza: mi volt jó és mi az, amiben még fejlődniük kell.
Ugyanakkor nem vagyok szigorú tanárszemélyiség. Próbálkozom vele, hogy erőteljesebben, határozottabban tudjak odaszólni, de ez tőlem távol áll. Ez az első évem, amikor már nem is bíbelődtem ezzel. Elfogadtam, hogy úgy tudok fegyelmezni és értékelni, hogy a célszerűséget látom a dolgokban és velük is ezt próbálom megértetni. Az empátiámat is érzik, amikor elmagyarázom nekik: az egyes tetteiknek mik a következményei. Mi a rossz abban, ha az egyik utat választják, és miért rejt több lehetőséget számukra adott esetben a másik út.
Megértem őket. Nem könnyű a helyzetük. Nem csak az iskola okoz nekik nehézséget, hanem a pályaválasztás most nem könnyű feladat. Ha egy tanár tud nekik segíteni abban, hogy ezeket a nagyon nyomasztó terheket könnyebben viseljék, akkor tegyen érte. Ezen kívül énközlő pedagógus vagyok. Ha valami jót tettek, elmondom, hogy jólesett, visszajelzést adok. A verseimet is megosztottam velük különleges alkalmakkor, például karácsonykor. A versek alapján mesélek az életfelfogásomról, ami talán még a szaktárgyi tudásnál is fontosabb. Ilyenkor emberileg is kapcsolódhatunk, adhatok nekik valamit.
Pt: Az iskola nem az élet, az élet pedig nem az iskola, de a lelkesedés, a szenvedély, pedagógiai szakszóval a motiváció az, ami összekötheti a kettőt. Örülök, hogy említetted ezt a szót. Mondanál-e még ezen kívül két-három konkrét pedagógiai módszert, akár osztálytermi technikát, ami szerinted kiemel a többi tanár közül?
LZs: Először is tudatosan segítő pedagógiai kommunikációt alkalmazok. Továbbá olyan feladatokat adok, amelyek önreflexióra késztetik a diákokat és közösséget is építenek. Illetve a szaktárgyi tudásom teljességét megmozgatom az órákon, a műveket a korszak, a megírás kontextusába helyezem, láttatom, érzékeltetem velük a szöveg létrejöttének körülményeit. Volt olyan, hogy verset is írattam, és nem ment rosszul, megoldották a feladatot.
Pt: Egy-két éve vagy az iskolánkban, és máris magas szintű tehetséggondozást végzel, irodalom és filozófia faktot is tartasz. Az irodalmi vagy humán tehetség mibenlétére kérdezek rá. A szépérzék az egyértelmű: elrendezi a virágokat a vázában vagy a csokorban, és gyönyörű. A zenei tehetség egyértelmű: tökéletes a hallása, tiszta a hangja. De miben áll az irodalmi, a humán tehetség?
LZs: A tehetség ebben az irányban nehezen meghatározható. Magyarból az tehetséges, akiben megszólalnak a versek, aki tud bennük teljes emberi valójában gyönyörködni, illetve ugyanígy hallja bennük az alkotó egész személyiségét. Én magam is nagyon fiatal korom óta érzem ezt magamban, nyolcéves korom óta írok verseket. De tudatosan gimi óta fejlesztem magamban azt, hogy hogyan érzékelek egy verset. A fakton is ezt adom át: konkrétan ránézzük képekre. Hogyan képzeled el? Ebből milyen hangulat sugárzik? Ez az érzés mely korábbi versben merült fel? Most például fakton a toposzokkal foglalkozunk, korszakokon és életműveken átívelő motívumokat vizsgálunk, szimbólumokat. Ezek megfigyelése és megértése közelebb visz a vershez, viszont az irodalmi tehetség az inkább a vers belső érzékelése. Át tudunk-e lényegülni azzá a költői énné, aki ott megszólal. Az emberben sokkal több van annál, mint amit ő magáról gondol. Sokan vagyunk, akik az irodalmi tehetség révén, mint egy-egy kis kaméleon, át tudunk lényegülni, akár értelmezőként, akár versbeszélőként azzá, aki megszólal a költeményben. Ez akár önismereti szempontból is hatalmas lehetőségeket rejt. Ezt próbálom átadni a gyerekeknek.
Pt: Vannak-e humán, irodalmi szempontból tehetséges diákjaink a Benkőben, és ha igen, ők miben tehetségesek.
LZs: Vannak, és náluk is azt látom, hogy az olvasás és a tudni akarás szeretete mellett az a fontos náluk, hogy látják a művek között fennálló összefüggéseket. Úgyhogy tudás nélkül nincs tehetség, ugyanakkor aki érzi a versvilágot, az tudja igazán értelmezni. A szövegmondás is egyfajta irodalmi tehetség. Az tudja szóban átadni a költeményt, aki átéli a költemény lüktetését. Van olyan diákunk, aki kifejezetten jól ír, az ő tehetsége abban áll, hogy ötletekkel, energiával, új látásmódokkal, kreativitással van tele. Ráadásul átélhető, teljes értékű lírai szöveget tud alkotni.
Pt: Hogyan, milyen pedagógiai eszközökkel motiválsz a felső tagozaton?
LZs: A felső tagozaton nehezebb tanítani, mint a gimiben. Nincs üdvözítő módszer minden egyes osztályban. Az biztos, hogy kereteket kell adni. Én például pontrendszert alkalmazok, tehát érdemes az órán odafigyelni és jól dolgozni. Ha mégis fegyelmezési probléma van, akkor adok pluszfeladatot. Nyilvánosan dicsérem is őket, kiemelek egy-egy dolgozatot az osztály előtt úgy, hogy fel is olvasom a legjobb részeket. Egyre javul a fegyelem a felső tagozaton. De én is belátóbb, megértőbb vagyok, mert ebben a korban nekünk is türelmesnek kell lennünk velük, míg megkomolyodnak. Be kell érniük.
Pt: „Alig várom, hogy tanár legyek”. Mondtad ezelőtt tíz évvel egy interjúban. Hogyan értelmezed ezt a mondatot most?
LZs: Örülök, hogy ezen a pályán dolgozhatok. Vannak nehezítő körülmények, de melyik szakmában nincsenek. Legalább azzal foglalkozhatok, amit szeretek. Látom magam körül, hogy a gyerekek haladnak előre, fejlődnek, elindulnak valamilyen irányban. Minden óra más, mint a többi és soha nem hagyják, hogy az ember belesüppedjen a mindennapokba. Egy-egy egyszerű viccel, bohóckodással változatossá tudják tenni a munkás hétköznapokat. Igaz, intellektuálisan sokat kivesz az emberből, de emberileg inspiráló. Láthatom azt, hogy hatok másokra, illetve tapasztalom, hogy minden gyerek más és más, külön világot alkot, önálló személyiség. Semmi pénzért nem hagynám el a pályát.
Pt: Tudsz-e egy-két konkrét dolgot mondani, amiért örülsz annak, hogy ennek a tantestületnek a tagja lettél, illetve egy-két olyant, amit köztünk hiányként éltél meg az elmúlt két évben?
LZs: A tanári szabadság része, hogy elsősorban a gyerekekkel foglalkozunk. De azért a tantestület segítőkész. Reginának (Ácsné Csárdi Regina – humán munkaközösségvezető 2020-tól), neked vagy Andinak (Gullner Andrea magyar-német) ha van egy-egy anyaga, az megosztásra kerül, lehet egymástól segítséget kérni. Haladó látásmódú a tantestület azzal együtt, hogy van lelkiség az iskolában, értékeket őrzünk, és a hagyományos értékrend is fontos. Itt nem kell elhallgatni vagy félrebeszélni, amikor Istenről beszélünk. A tanítás és a hétköznapok során is élő a hit. Inspiráló látni, hogy sok kolléga ebből merít erőt, és olyan példaképeket látok magam körül, akik úgy élik ezt meg a hétköznapok során, hogy mintát kaphatok.
Amiben lehetnénk jobbak: lehetne több közös program, egyszerű megmozdulások, kirándulás, tantestületi együttlétek. Nagy a terhelés is, a munka elosztása lehetne demokratikusabb. Vannak, akik sokat kell, hogy vállaljanak, másoknak kevesebb jut. Kezdő pedagógusként sok segítséget kaptam, és ez nekem egy álom volt. A tapasztalatok megosztása egyébként sokat segítene, nem csak kezdőként, hanem folyamatosan.
Pt: A tanítás mellett költő is vagy. Toll alatt járók címen alkotói honlapot működtettek, amelyen a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen végzett irodalmárok publikálnak, köztük költőként szerepelsz. Illetve Pilisi esszenciák címen önálló köteted is megjelent. Laikusként úgy képzeljük, hogy amikor megalkotsz egy-egy verset, akkor minden bizonnyal a valóság és a képzelet hat egymásra, és egy olyan ihletett állapotba kerülsz, amelyben a téma formát ölt. Nálad hogyan zajlik az alkotás folyamata?
LZs: Régebben én is azt hittem, hogy akkor írnak a szerzők költeményeket, amikor ihletük van. Ilyen is van, de ez a költői gyakorlatban sokkal ritkább, mint azt akár magam is valaha feltételeztem. Inkább olyankor érdemes leülni verset írni, amikor érzi magában az ember, hogy megragadja a hangulat, és van egy téma, amivel már régebb óta foglalkozik. Hagyni kell a témákat a gondolatok szintjén érlelődni. Majd jön egy pillanat, amikor érezzük, hogy most jól ki tudnánk magunkat fejezni. Azzal állítanám párhuzamba, hogy tanárként elég sokat beszélünk és a kifejezés szintjén bizonyos napokon jobban tudunk brillírozni. Ugyanez van a költészetben is. Amikor érezzük, hogy most gondolati szempontból megérett a téma, hogy választékosan tudjuk kifejezni magunkat, és hogy az érzelmek is készek, még akkor is, ha nehéz a téma, ez az írás pillanata. Tehát több mindennek kell összejönni, viszont ha a témát hosszan érleljük magunkban, akkor a hangulat is meg fog érkezni hozzá, ez a tapasztalatom. Újabban nehezebb témákat veszek elő, például a családon belüli erőszak engem is felkavar, de fontos, hogy szóba hozzuk.
Pt: Klasszikus a költészeted. Hagyományos versformákat, műfajokat és verselést alkalmazol modern gondolati tartalmakkal, feszítő érzésekkel. Mennyire tudatos ez az alkotásmód?
LZs: Ha sok időmértékes verset olvasok, akkor szinte már-már daktilusokban gondolkodom. Amikor ilyen állapotban vagyok, akkor az időmértékes sorok maguktól jönnek. Szóval egy-egy sor elindul úgy, hogy már van két-három daktilus, és akkor észreveszem, hogy ebből már lehetne egy hexameter is és folytatom. Tehát nem eldöntöm előre, hogy most írok egy eclogát, hanem egyszerűen ahogy írok, látom, hogy kezd egy-egy versláb uralkodni és azt folytatom. Szerintem az időmértékes versformák a legnehezebbek.
A szonettnél az a jó, hogy hosszabb gondolatsort tud az ember kifejteni, de ott is magától kell jönnie, hogy tizenegy sorba tudjuk tömöríteni a gondolatainkat. Tehát ráérzek, hogy tizenegy sorban alakul a gondolatmenet, és ezért szonettben fogalmazom meg. Egyszóval maga a forma érkezik, én pedig elfogadom és csiszolom. Persze van, amikor az alkotói folyamat tudatos. Például a szonettkoszorúm megírása jó nagy, nagyjából féléves munka eredménye volt. A bonyolultabb, hosszabb műveknél több tudatosság kell, én pedig legtöbbször szeretek szabad utat hagyni a szavaknak és a gondolatoknak.
Mindemellett a formahasználat számomra azért nagyon fontos, mert a forma nem korlátoz, hanem határol. Előnye, hogy keretet ad, amely koncentrálja a zenei,- és a szépérzéket a versben, és így jobban tud hatni. Nálam mindenképpen előnyt élvez a szabadvershez képest, bár ha a hömpölygő gondolatmenet valósággal kibuggyant belőlem, volt már, hogy szabadversben fogalmaztam meg. A jó szabadvers titka az, hogy a formai hagyományoknak megfelelő verseket már kipróbáltuk és műveltük. Azért még vannak fehér foltok, ezt bevallom, de ez inkább motivál, szeretnék például egyszer egy szép alkaioszi strófát megalkotni. Ezek a hiányok visznek előre, pörgetnek, nem hagynak nyugodni.
Pt: Tanulod a verstanból a versformákat, vagy olvasod a verseket, és úgy szívod magadba?
LZs: Tanulás nélkül nem megy. Olvasom a verseket is, de klasszikus verstanokból tanulom is. Lebontható, megújítható keretek ezek, de ha nem tudjuk pontosan az eredetit, akkor nem érthetjük, mi az oka, mi az eredete, hogyan szerveződik bennük a gondolat.
Pt: A szonett különleges a többi műfajhoz képest, mégis mióta létezik a költészet, azóta alkotnak a költők szonetteket. Mi a vonzereje?
LZs: A szonett legnagyobb vonzereje a szabályrendszer. Szótagszámok, rímelés jellemzi, viszont tematikus szinten nem kötött, tehát bármely tartalmat felvehet. Ölelkező rímei pedig dallamossá teszik. Jól tudja sűríteni a mondanivalót. Érdemes szonettet írni mind a mai napig. A sorok szótagszáma is lehetővé teszi, hogy gondolatilag megállja a helyét a költemény. Azért tizenegy szótagban már átláthatóan ki tudjuk fejteni a gondolatainkat. Verstanilag is van még benne szabadság: lehet időmértékes vagy ütemhangsúlyos. Tehát a költőket az vonzza a szonettben, hogy bár kötött forma, mégis nagy teret enged az alkotói szabadságnak a többi műfajhoz képest. Sok minden elfér benne.
Pt: A verseidben előforduló megszólításos regiszterek változatosságáról szeretnélek még kérdezni. Szinte mindegyikben felmerül a megszólítás vershelyzete. Mennyire tudatos ez? Kiket szólítasz meg? Miért?
LZs: Valóban az általad említett vershelyzet egy belső megszólítás kivetülése. Költőként szemléletet szeretnék felmutatni, ez valószínűleg ezért van. Az olvasó ilyen értelemben megszólítódik: a fiatalok, a ma embere, akik a rutinba vannak beállva. Az a célom, hogy kiszakadjanak ebből, a megszólítással be szeretném vonni őket az alkotás világába. A lírai én mintha kiszólna a versből, megszólítana másokat. A vers tehát a befogadóbban alakul, nyeri el végső formáját. Kaphatunk gondolatokat és érzéseket költészet nélkül is. Viszont azért jó mégis verset olvasni, mert tömörítve tudunk adni és kapni olyan üzeneteket, amelyeket élő szóban nem tudnánk megfogalmazni.
Az epikához képest a vers előnye, hogy tömörítve adja vissza egy –egy korszak hangulatát, problémáit. Szeretem bevonni az olvasót abba, amire ránéz a vers, hogy benne alakuljon az érzés, a gondolat. Hiszek abban, amit Gadamer mondott, hogy egy-egy műalkotás megértése egyfajta önmegértés. Talán ezért is vannak ezek a megszólítási aktusok a versben.
Pt: Ezek a versek már-már posztmodernek, mert széttartó bennük a képi világ. A ritmus szárnyán, a rímek segítségével és a megszólítottság révén összeszedjük, miről is van szó. De olyan képeket alkalmazol, amelyek egymástól távoleső fogalmakat hoznak be egy-egy képbe. A világunkban létrejött párhuzamos valóságokat szeretnéd itt egy-egy képpé gyúrni vagy ez nem tudatos?
LZs: Nem tudatos, nem gyűjtöm vagy keresem a képeket, inkább megtalálnak a hasonlatok, annak a látásmódnak a révén, amivel szemlélem a körülöttem lévő világot. Bizonyos dolgokat, történéseket párhuzamba vonok, szimbólumokként értelemezek vagy képszerűen érzékelek a való életemben is. Ez szüremkedik be a versekbe. Befogadóként is azt kell éreznünk, hogy a mikrokozmosznak, az embernek magának, van egy párhuzamossága a makrokozmosszal, a minket körülvevő világegyetemmel. Jobban meg tudjuk a mindenségben találni a helyünket, ha ezekre a párhuzamokra rácsodálkozunk. Ezt próbálom komplex képekben láttatni.
Pt: Fogsz valaha regényt írni Zsófi, leszel-e író, vagy te költő vagy?
LZs: Egy regényt profin, sokrétűen, összetetten kell megalkotni. Nem tudom, mennyire vagyok tudatos ahhoz, hogy úgy alkossam meg, ahogyan elvárom magamtól. Ez egy munka, aminek az elvégzéséhez kitartás, türelem, napi penzum kell. Nem olyan szabad, mint a költészet. Ha írnék, az naplóregény lenne, amelyben versek és naplórészletek váltanák egymást. Van egy munkám, amit még nem publikáltam. Ebben a gyászfeldolgozás szakaszain megyek végig úgy, hogy visszaemlékező epikus szövegekhez versek társulnak. A szerelem feléledésétől haladok végig egy párkapcsolaton egészen az egyik szereplő haláláig. Hagyatéknak nevezem a születőben lévő visszaemlékezés-regényt.
Pt: Azért lehet jó költőnek lenni, mert minden vers egy-egy kis vágyláng beteljesülése. Nálad ezt nagyon látom, egymástól bizonyos szempontból nagyon különbözőek a verseid. Mintha mindegyik egy-egy új szerelem lenne. Jól látom, hogy szerelmes típus vagy?
LZs: Abszolút. Nem nagyon emlékszem olyan időszakra az életemben, amikor ne lettem volna szerelmes. Ezt a szerelmi valóságot lehet transzponálni a versekbe. Olyan dolgokat lehet megélni a versvilágban, amelyek a valóságban nem léteznek. Tehát a valóság különböző rétegeit lehet a költészet segítségével megalkotni, a meg nem történteket is. A beteljesüléssel azonban vitatkoznék. Azzal élek együtt, hogy bármit írok, az nem hasonlít arra, amit gondolok, amit érzek. De ez nem visszavet, hanem motivál, előrevisz. Ott van Juhász Gyula. Hány verset írt a reménytelen szerelemről, és mégis újra és újra ott volt a hiány, ami miatt újra formába öntötte ugyanazt az érzést. Ez a hiány is hajt minket, költőket. De nagyon megszépíti az életemet az, hogy tudok olyan világokat teremteni, amiben beteljesüljenek dolgok.
Pt: Alapvetően gondolati költeményeket írsz. Fogsz még dalokat írni?
LZs: Írtam már dalokat, de talán nem ismered, mert nem sok költeményem jelent meg az interneten. Sokat gondolkodom mostanában, hogy hogyan publikálnám szívesen a verseimet. És arra jutottam, hogy a legszívesebben valamiféle előadás vagy performansz formájában találkoznék az olvasókkal, a közönséggel. Az interneten a kultúra szempontjából vegyes a felhozatal, és azon kívül is nagyon sok minden éri a befogadókat. Ezért törekszem a szóbeliségre. Így képzelem a verseim jövőbeni közreadását. De a költeményeimet megosztom mindenkivel, aki szívesen olvassa őket.
Pt: Képzeljünk el egy helyzetet. Milyen pozitív üzeneted lenne a népnek, ha lenne olyan, mint 1848. március 15-én, hogy a költő kiáll a nép elé?
LZs: A szépségről beszélnék nekik. A szépséget kell keresni, de tudnunk kell, hogy itt van az orrunk előtt. Ott van benne egyszerre Isten teremtésének csodája és emberségünk lényege. Ebben áll a művészet hatalma is, hogy a szépséget hordozza. Vannak szörnyű dolgok az emberi életben, és a mi személyes életünkben is, de ha ezt kontextusba helyezzük, létünk egésze szempontjából nézünk rá, akkor széppé formálódhat. Nézzünk Aphroditéra, ő például egy erőszakos cselekménynek köszönheti a létét, mégis a szépség istennője.
Legutóbbi hozzászólások