Interjú Vincze Venus (Benkő 2021/12/B) osztályos tanulóval hitről, tehetségről, továbbtanulásról, és iskolánk szellemiségéről.

Pause tisane: Vannak-e konkrét emlékeid a hit útjáról az életedben?

Vincze Venus: Nyáron konfirmáltam. Mióta bekerültem a Benkőbe, a gondolkodásom megváltozott. Általánosban katolikus hittanra jártam. A gimnáziumban kezdtem foglalkozni behatóan a református hittannal és azonnal jobban megtetszett ez a tanítás. A segítségével személyesebb kapcsolatra jutottam az Istennel és azt éreztem, hogy az Úr „foglalkozik velem”. Nagyon hálás vagyok, hogy az iskola felnyitotta a szemem a hitre.

PT: Sok fiatal szeme nehezen nyílik fel a hitre, a transzcendensre. Mi a két érved, amelyek mentén szerinted érdemes elindulni a hit útján?

VV: Mélyebben elmerülni a vallásban annyit jelent, hogy elkezdjük érezni az Isten erejét, ami magabiztosságot ad. Tizenkét éve járunk iskolába, ebből az utolsó évben a koronavírus miatt itthon kellett tanulni. Iskolás éveim alatt érzem nap mint nap azt az erőt, hogy ha rosszul sikerül valami, ha rossz jegyet vagy leszidást kapunk, akkor nem igaz, hogy rossz emberek vagyunk, tehát nem kaphatjuk meg a szeretetet, hanem az tudatosult bennem egyre inkább, hogy van hova fejlődni. Sok barátnőmmel szoktunk arról beszélgetni, hogy stresszesek. Épp tegnap panaszolta egyikük, hogy depressziós lett a magánytól, attól, hogy nem mehet ki. Próbáltam átadni, hogy az órákra való készülés mellett hinnünk kell az Isten erejében, bíznunk kell benne. De nem elég csak kérni, hanem dolgoznunk kell érte, tennünk kell érte. Megvan az a magabiztosságunk, hogy teszünk is a dolgokért, de Isten is megsegít. Nem csak úgy valaki, hanem maga az Úristen. Jó lenne ezt megértetni a fiatalokkal, a generációnk és a jövőnk érdekében.

PT: Kik azok, akik úgy inspirátak, hogy szívesen ráléptél az útra? A bibliaolvasás indított el vagy történt valami az életedben, ami a hit felé indított?

VV: Az elmúlt tizenkilenc évben minden nap van ilyen. Minden nap megtapasztalom, hogy van segítség, hogy erősödjön a hitem. Vallásos családba születtem, édesapám íratott hittanra, de általános iskolás koromban nem értettem. A pozitívumokat, a tüzet, ami a vallásosság lényege, a gyerekekkel nagyon nehéz átéreztetni. Majd volt egy műtétem, egy bénulásos gerincműtétem, akkor éreztük, az egész családdal, hogy itt csak az Úristen segítségéről lehet szó: pont időben voltunk, az orvosok meg tudták oldani a problémát. Az, hogy a Benkőbe iratkoztam, szintén komoly mérföldkőnek bizonyult. Általános iskolában ugyanis nem voltam jó tanuló, viszont amikor Ibolya néni (Tolnainé Bobcsák Ibolya igh. 2020-ig) felvett, akkor megígértem neki, hogy jó tanuló leszek és ezt később be is tartottam. Ez is önbizalmat, hitet ad és büszke vagyok rá. Akár a gólyatáborban, akár később, az iskolában a közös éneklés, a zsoltárok érzelmileg is hatottak rám. Mindenkinek mást jelent az Isten szeretete, nekem ezek az apró dolgok idézik fel a felé vezető út állomásait. Számomra például ima az is, amikor azért kérem az Istent, hogy ne feleljek aznap, például bioszból.

PT: Mi a hála szerepe az életedben a koronavírus idején?

VV: Nap mint nap végzek hálaadást. Az apró dolgokért, de a mai nehéz időben az életünkért is hálát kell adnunk mindenkor, amikor lehet.

PT: A tehetség, az élet elején főleg, hit kérdése is. Érezzük, hogy valamiben jók vagyunk, de hinnünk kell benne. Hogyan állt az iskola a tehetségedhez?

VV: Már régóta hegedülök, de nem éreztem magam olyan értelemben tehetségnek, hogy például hegedűvirtuóz lennék, pedig a családban volt több hegedűs. Amikor a zeneiskola előtt elmentünk, akkor édesapám megkérdezte, hogy szeretnék-e hegedülni, aztán kiderült, hogy van minimális tehetségem. Viszont reálisan kellett látni, hogy bár szeretek hegedülni, sokkal többet kellene gyakorolni az igazi sikerhez. A Zeneakadémiára például tavaly csupán nyolc embert vettek fel erre a szakirányra. Mindenki tehetséges valamiben, de nagyon sok mindentől függ, hogy kijön-e a tehetség. Ha külső válaszok érkeznek és ezek pozitívak, akkor folytatja a hobbiját, tehát azt, amit szeret csinálni.

PT: Tehát fontos a külső megerősítés?

VV: A felnőttek részéről valóban nélkülözhetetlen a pozitív elbírálás a kritika mellett a tehetség megerősítésében. Ha bírálják is a gyereket, mindig tegyenek hozzá valami pozitívat is. A hegedű kapcsán hozok példát: „Ez a hang egy kicsit félrement, de jól tartottad a vonót, nem karistolt bele egy másik húr”. A hiba felett nem szabad szemet hunyni, de a jó dolgok kiemelésével meg kell erősíteni az alapjában pozitív hozzáállást.

PT: Körvonalazódott-e benned valamiféle tehetség-érzés, amit az iskola megerősített?

VV: Számomra először is a pluszok domináltak: a hegedű és a bibliaismeret. A hegedű mindig hozzáadott érték volt az életemben, de az iskola ebben megerősített. Például Benkő-napon megkértek, hogy zenéljek a színpadon, ami miatt izgultam, de végül is nagyon jó élmény volt. A másik plusz az volt a tanulmányaim alatt, hogy hittanversenyeken vettem részt. Van egy bibliaismereti könyvem, amelyet forgatva a bibliai történetek alaposabb megismerése valóságos hobbim lett. Amikor hegedülök vagy a bibliaismerettel foglalkozom, azt érzem, hogy repül az idő, ki tudok kapcsolni.

PT: Mi az a tehetséged, amiből a későbbiekben valóban erényt tudsz kovácsolni és az iskolában találkoztál vele?

VV: A Károlin jelentkeztem a jogi karra. Köő Artúr tanár úr szerettette meg velem a történelmet, nagyon jók az órái. Nem véletlenül jelentkeztem egyházi egyetemre, mert remélem, hogy ott valamiféle szellemi-lelki többlettel fogok gazdagodni.

PT: Tudatosan végiggondoltad, hogy ez egy jó szakma lesz számodra az életben vagy az érdeklődés, a tehetséged, a vágyaid inspiráltak a választáskor?

VV: A terelgetésről, az útkeresésről még az elején beszélgettünk. Eredetileg nem szerettem volna továbbtanulni. 10. osztály közepén azonban Döbrössy Márton tanár úr (igh 2019-től) megemlítette, hogy látja rajtam a fejlődést és kezdjek el azon gondolkozni, hogy fogok-e továbbtanulni. Ekkor kezdtem végiggondolni, hogy hová tudnám beadni a felvételi jelentkezésemet. Tehát a külső megerősítés számított. Mindenképpen egyházi felsőoktatási intézményt kerestem, hiszen olyan apróságok is szerepet játszottak a döntésemben, hogy bejött egyszer egy károlis professzort az iskolába, aki elmesélte, hogy van az egyetemen zenekar. Olyan igazán ambicionál, hogy ott játszhassak.

PT: Abban vagyunk tehetségesek akkor, amit könnyedén csinálunk, amit úgy tudunk művelni, hogy játszva megy, ami motivál, inspirál, amit szeretünk?

VV: A tehetség csak úgy jön, igen, aki igazán tehetséges, annak nem kell furakodni, előre törni, hanem természetesen viselkedik, boldogul, mozog az adott tálentum közegében.

PT: Van, amihez jobban értünk, jobbak vagyunk benne, van, amiben rosszak, de ott vannak a lelki ajándékok, amik bárkinek adottak, aki nyitott rájuk. Szépen tudtál nyitni azok felé az utak felé, amikben jó voltál. Köszönhető ez a lelki ajándékoknak?

VV: Sok lehetőségünk van, de észre kell vennünk, nem szabad elmennünk mellettük. Ehhez igen, kell egyfajta lelkiség, odafigyelés, visszacsatolás, önreflexió. Sok bukkanó volt az életemben, de az hangsúlyos volt, hogy észrevegyem: a szomorúságot mindig eltörli az a boldogság, ami az apró kis hétköznapi élményekből tör fel vagy a nagyobb életeseményekből, például nálam a gyógyulásomból. Sokan negatívak, pesszimisták, mert elmennek a kisebb vagy nagyobb eredmények, hálára okot adó örömök mellett.

PT: Hogyan gondolkodjanak a mai fiatalok, hogy jobban bírják a stresszt, ne lássák a problémákat nagyobbnak, mint amekkorák?

VV: Tanácsot adni könnyű, a nehezebb az, hogy a fiatalok valóban átérezzék, hogy ott van a szemünk előtt a megoldás. Könnyű mondani, hogy imádkozz, az Úr válaszol, de ezt nehéz megérteni, gyakorolni és megélni, ha valakiben nincs saját indíttatás. Tehát kinek-kinek a lelkében kell felszítani a tüzet.

PT: A tanárok hajszolják a tananyagot, kell, hogy tanítsanak. Üthetnének több rést a tanítás falán és kerülhetnének-e lelkileg közelebb a fiatalokhoz az iskolánkban?

VV: Én ilyen szempontból sokat köszönhetek Szilágyi Sándor Gabriella tanárnőnek (református hittantanár), mert ő mindig meghallgatta a kérdéseimet és nyitott volt felém. Döbrössy Márton igazgatóhelyettes úr is megszólítható és vannak válaszai. De itt is, akárcsak a hit dolgában, fontos a diák kezdeményezése, az ő akarata, az ő belefektetett munkája, energiája. A diák kérdezzen, forduljon a tanárához, keresse. Én ezt mindig megtettem. Ilyen szempontból az iskolánk kiemelkedik az állami iskolák között. Én tudom, hiszen onnan jöttem. Itt a diákok bárkihez bizalommal fordulhatnak. De ezt nekik is akarni kell!